ÖNFELÁLDOZÓ: HŐS VAGY ÖNROMBOLÓ? [+PODCAST]

Az, hogy nehezen mondunk nemet, jellemző emberi működés, a legtöbben ilyen szocializációban növünk fel – fogalmazott F. Takács István a Valódi Nők műsorában. Az önfeláldozás és önfeladás közötti finom határvonalat pszichológus segítségével elemeztük. Beszéltünk arról is, hogyan ismerhető fel a különbség az önzetlenség, az áldozathozatal és az önfeladás között, és miért fontos, hogy tisztában legyünk saját igényeinkkel. A Valódi Nők vendége F. Takács István pszichológus. Két dolog jön:

1. Podcast: önfeláldozás vs. önfeladás

2. Az interjú leirata

Podcast: Manna FM | Valódi Nők | 2024. szeptember 11.

– Az önfeladás és önfeláldozás kérdése, amihez F. Takács István pszichológust meghívtuk. A kifejezést a párkapcsolatokban gyakran használjuk. De mi a helyzet az önfeladással a szülő-gyerek kapcsolatokban, amikor a szülő mindent alárendel a gyereknek?

– Nagyon vékony a jég abban, hogy az önzetlenség, az önfeláldozás és az önfeladás között mi a különbség. Első hallásra talán többen most azt gondolják, lovagolni fogunk a szavakon, és ez csupán szőrszálhasogatás. De van különbség a felsorolt fogalmak között. Magában a viselkedéses megnyilvánulásban is, és abban is, milyen háttér és tapasztalatok következtében alakul ki az egyik és a másik.

Az önzetlenség, idegen szóval altruizmus, nagyon tiszta és nagyon szép dolog.

Már az állatvilágban is létezik önzetlenség: az egyed olyat tesz, aminek következtében a saját biológiai értéke csökken, míg a fajtársának biológiai értéke nő. Ez akár elvezethet odáig is, hogy az élőlény feláldozza a saját életét a másik érdekében. Kolóniákban élő rágcsálóknál figyelték meg azt, hogy mindig van egy őrszem a csapatban, aki figyeli a ragadozók érkezését, míg a többiek táplálkoznak. Ez az őrszem hívja fel a többiek figyelmét arra, ha érkezik a veszély. De ezzel a ragadozó figyelmét is magára vonja, aminek következtében gyakran életét veszti. A tudomány egy ideig nem értette ezt. Aztán világos lett, hogy az önzetlenség génje azért maradhat fent az élővilágban, mert működésének köszönhetően a hozzám közeli rokonok nagyobb valószínűséggel élnek túl. Evolúciós szemszögből így magyarázható, miért vagyunk gyakran önzetlenek a közeli rokonokkal. Persze, az emberek hétköznapjaiban ennél összetettebb és egyedibb dolgok is szerepet kapnak.

– Akkor mi az önfeláldozás és mi az önfeladás között a különbség?

– Talán az, hogy mi motiválja az illetőt. Az önzetlenség egyfajta tudatos értékválasztás, az önfeladás és az önfeláldozás már nem ilyen.

Mindkettő hátterében az van, hogy az egyén, vagyis az “én” kevéssé van tisztában a saját igényeivel és azzal, mit szeretne.

Egy valamit emeljünk ki. Az anyaság az a legtermészetesebb és a leggyakoribb altruista, vagyis önzetlen viselkedés. A testemből táplálok egy másik élőlényt és igyekszem minél többet megadni annak érdekében, hogy fejlődjön és gyarapodjon. Vagyis nem kell megijedni attól a fogalomtól, ha valaki önzetlen vagy akár önfeláldozó. A mérték a fontos kérdés!

– Mi a mérték, mi a jó mérték? Meddig lehet elmenni és honnan káros? – Azt említettem, hogy az önfeláldozás egyik legfontosabb eleme az, hogy az ember nincs tisztában a saját igényeivel. Az egyik jel lehet például az, ha azt érzem, kezdek lemerülni, és nincs semmi, ami feltöltene, illetve, nem is tudom igazán, milyen tevékenység segítségével tudom visszatölteni magamat. Jellemző viselkedés ilyenkor az is, hogy az önfeláldozó ember azt érzi, folyton csak ad, de vissza sosem kap, és ettől csalódottságot és dühöt kezd érezni. Na, ez az a pont, ahol érdemes feltenni magunknak a kérdést, vajon miért csináljuk?

Jellegzetes áldozati játszma az, ha sosem kommunikáljuk az igényeinket a környezetünk felé, de mégis számon kérjük azt, ha nem figyelnek ránk.

Egyszerű példa: adott egy párkapcsolat. Az egyik fél megkérdezi a másikat, mi legyen az esti program. Amire a válasz az: Nekem mindegy. Majd, amikor a pár elmegy vacsorázni, a megkérdezett fél teszi a passzív-agresszív megjegyzéseket azzal kapcsolatban, milyen jó filmek mennek most a moziban, a barátai is látták már az éppen futó újdonságot, ők sosem néznek meg semmit és egyébként is rossz a konyha.  Egy ilyen helyzet megelőzhető azzal, ha a konfliktusos helyzet előtt elmondjuk a másiknak, mit szeretnénk. De ehhez két dolog kell: tudjam, mik az igényeim és legyek tisztában azzal, hogy jogom is van az igényeimhez.

– Eszembe jut most az, hogy amikor megszületett Ádám, akkor az első öt hónapban eszembe sem jutott, hogy én hol vagyok ebben a sztoriban. Minden arról szólt, hogy ő jól legyen. – Az újszülött gyermek gondozása az élet elején teljes odaadást és odafordulást igényel. Hiszen nem úgy jövünk a világra, mint sok állat, hogy máris szaladunk. Az embergyerek évekig gondoskodásra szorul, vagyis természetes reakció, hogy az anya teljes odafordulással van a gyermeke felé. Érdekes az apák szerepe is. Nekik pedig elsősorban az lesz a feladatuk, hogy a teljes rendszert támogassák, az anyát is, és a gyermeket is. Gondoljunk bele, ha az anya teljes egészében a gyermeke gondozásával foglalkozik, valakinek őt is el kell látnia. Így vannak a párkapcsolatok ősi idők óta összerakva. Aztán, amikor már a gyerek biztonságban van, többé-kevésbé önellátó, kifejezi az igényeit, onnantól kezdve tud az anya ismét jobban koncentrálni a saját felnőtt világára és igényeire.

– Megtanulható, hogy megszabjuk a határokat? Van erre technika?

– Az önfeladás és az önfeláldozás kialakulásának a háttere nagyon hasonló. Mindkét esetben azt látjuk, hogy az egyén szocializációja olyan volt, ahol az én igényei nem fejeződhettek ki megfelelően. Az önfeláldozás hátterében rendszerint gyenge, erőtlen, sokszor éretlen szülői viselkedés áll, aminek következtében a gyermek korán felnőtt helyzetbe került, és olyan dolgokat kellett csinálnia, amire nem volt még készen, túlzott volt a rá háruló felelősség. A gyermek akár parentifikált, azaz szülői helyzetben is találhatta magát.

Az önfeladás még keményebb: itt a szülő domináns, a gyerek pedig azt tanulja meg, hogy jobb elhallgatnia amit gondol és érez, mert ha elmondja, abból baj lesz.

A felnőttek akkor fogadják el, ha félreteszi a saját igényeit és behódol. Mindkét esetben sérülnek az én-határok. Hiszen, ha nem tanulom, nem tanulhatom meg azt, mit szeretnék én, mit érzek bizonyos esetekben, vagy éppen mire mondok nemet, akkor nem alakul ki az a határ, hogy meddig tartok én, és hol kezdődik a másik.

Először kapcsolatba kell lépni magunkkal. Tudatosítani azt, hogy jogom van a saját igényeimhez. Jogom van kimondani azt, mit szeretnék, és ezzel összefüggésben ahhoz is, hogy mit nem. Vagyis mondhatok nemet. Ez őrült nehéz. Ha kiskoromban azt tanultam meg, hogy ezt nem lehet, és egy életen keresztül úgy működtem, hogy erre nem is figyeltem, nem fog azonnal menni. Mik lehetnek a lépések? Ismerjem fel, hogy megint nem foglalkozom magammal. Fogadjam el, hogy ez jellemző rám. Keressem azokat a helyzeteket, ahol képes vagyok elkezdeni másképp működni. Gyakoroljam ezt egyre többször. Ünnepeljem meg a változást. Segítségünkre lehet néhány asszertív mondat, amely arról szól, hogy én mit érzek, én mit szeretnék, rám milyen hatással van egy-egy helyzet.

– Megint olyan érzésem van, mintha a saját terápiánkon ülnénk. Tapasztalatból mondom, el kellett fogadnom az életemben, hogy azt mondom valamire: nem esik jól, nem akarom. Biztos, hogy van benne tanulható, de ahogy te is mondod, akarni kell. Nővérem három gyereket nevelt föl, háromévente születtek, nem volt átkötés, tényleg mindent csinálnia kellett, mert a gyerekek csak levegőt vettek és ettek. A tesóm pedig egy idő után azt mondta: gyerekek, ennyi és ne tovább. És ez szerintem az a jó benne, hogy ha mi felismerjük, hogy baj van. – Az egyik legfontosabb a felismerés! Az ügyfeleken is sokszor látom, a felismerés is elég tud lenni: hogyha már látom, hogy ez a működésmódom. Most azt feltételezem, hogy sokan elgondolkodnak, akik hallgatnak bennünket, hogy ez nagyon igaz rám, önfeláldozó, önfeladó vagyok én is. Ezen ne csodálkozzunk!

Az, hogy nagyon nehezen mondunk nemet és nehezen van hozzáférésünk a saját igényrendszerünkhöz, jellemző emberi működés. A legtöbben ilyen szocializációban növünk föl!

Ez nem jelenti, hogy az a család rossz volt, csak egyszerűen olyan környezetben nőttünk fel, ahol a velünk lévő emberek rendszerint korlátoztak bennünket és rendszerint feltételekhez, követelményekhez kötöttek sok mindent. Talán néha a szeretetet is. Nyáron történt meg velem a következő: ültem egy étterem teraszán, ölemben a kutyám, egy nagyon édes olasz agar. Odajött hozzám egy kislány, kezében fagyival, és szerette volna megsimogatni Szofit. Az anyukája rögtön elkezdte szidni, hogy ne zavard a bácsit, leeszed magad a fagyival és egyébként is sietünk. Félkomolyan meg is jegyeztem a társaságomnak, hogy a lány 20 év múlva mehet terápiába. És tényleg csak félkomolyan gondolom a dolgot. De az jól látszik, hogy már gyerekkorunkban tele vagyunk korlátozásokkal. Állandóan a „kellek” és a „nem szabadok” világában élünk. Ennek következménye lehet az, hogy felnőtt korban nehezen fogunk tudni kapcsolatot teremteni a saját érzéseinkkel és igényeinkkel.

Számomra az ideális világ olyan, ahol szabadon kifejezhetjük a gondolatainkat anélkül, hogy félnünk kellene a következményektől.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenben egyet értünk. Nem is kell! De attól, hogy vannak nézetkülönbségeink, még nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretjük egymást vagy valamelyikünk kevésbé értékes, mint a másik. Ezért fontos, hogy a nevelés során a szeretetet ne kössük feltételekhez vagy teljesítményhez, hogy a felcseperedő gyermek megtanulja azt, hogy ő alapvetően oké. Ha ez megvan, akkor felnőtt korában várhatóan kellő énereje lesz ahhoz, hogy szembe nézzen a kivédhetetlen nehézségekkel.

---

#pszicho #pszichológia #pszichológus #terápia #terapeuta #stressz #szorongás #f2f #f2fstudio #ftakacsistvan #tanácsadás #munkaadó #kiégés #coaching #párkapcsolat #viselkedés #viselkedéselemző